Hírek‎ > ‎

2012.09.17. - Tridenti rítusú mise Szent Ferenc stigmatizációjának ünnepén

Talmácsi József, 2012. szept. 7. 14:09   [ 2012. szept. 30. 13:14 frissítve ]
„Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, 
mint a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak keresztjében.” 
(Gal 6,14)

2012. szeptember 17-én (hétfőn) 18.30 órakor,

énekelt nagymise

lesz

Szent Ferenc stigmatizációjának ünnepéről

a római rítus rendkívüli formájában

a kecskeméti Piarista Templomban. 

A zenei szolgálatot a Piarista Templom Liturgikus Kórusa látja el.





Rubens: Szent Ferenc stigmatizációja


Szent Ferenc, az isteni irgalmasság testben megjelölt prófétája


„A boldogságos atya halála előtt két évvel az alvernai remeteségben – ahol mélységes szemlélődésbe merülve már szinte a mennyei dicsőséget élvezte –látomásban egy Szeráfot látott maga fölött lebegni, akinek hat szárnya volt… Örült a kegyes tekintetnek, melyet a Szeráf reá vetett, másrészt meg a keresztre feszítettség mély rémülettel töltötte el. Egy pillanatra sem szűnt meg törni rajta a fejét, mit is jelent voltaképpen ez a látomás. Mialatt így magánkívül ide-oda tekintett és semmi elfogadható magyarázatot nem tudott kieszelni, íme, a rajta végbemenő változás egy-kettőre megadta a keresett felvilágosítást. Kezein és lábain ugyanis egyszerre kezdtek kiütközni a szegek nyomai úgy, mint előbb a maga fölött a levegőben lebegő keresztre feszített férfiún látta.” 

(Celanói Tamás:  Szent Ferenc csodái II/4)


    Szent Ferenc atyánk számára az a kérdés, hogy „mit is jelent ez a látomás”, nem annyira azt jelenti, hogy értelmével meg akarja fejteni a jelentését, hanem inkább annak keresését, hogy hogyan vonatkozik ez rá, mire szólítja, milyen jelentősége van az ő életében. 

    Egyiptomban a szeráfok az istenséget védő égi lények. Izajás látomásában (lásd Iz 6,1-8) a szeráfok magukat védik szárnyaikkal Isten szinte elviselhetetlen szentségétől, és rémületes elragadtatással kiáltják egymásnak: „Sanctus, Sanctus, Sanctus!” Szent Ferenc látomásában maga a Megfeszített jelenik meg Szeráf képében, összefoglalva az egész isteni önkinyilatkoztatást: a megfeszített Jézus maga az Isten, aki megtestesülésével elviselhetővé teszi számunkra a szent Isten közelségét, és kinyilatkoztatja, hogy Isten szentsége maga a szeretet. 

    Isten belső életében, a Szentháromság személyei között ez a szeretet maga a Szentlélek, aki „kifelé”, a világ felé elsősorban mint irgalmasság nyilatkozik meg. Már maga a teremtés is Isten irgalmas szeretetének műve, hiszen megszánta azt, ami nem létezett, és az lenni kezdett. Amikor pedig a képére teremtett ember szakított vele, a megtestesült Fiú, Jézus Krisztus szent halálával kiárasztotta az emberiségre az irgalmasság még mélyebb áramlását: a bűnöket megváltó irgalmasságot. Ennek az irgalmas szeretetnek jelei a világ számára a szent sebhelyek, melyeket az Úr Jézus feltámadott testén is megőrzött, s melyekből mint megnyílt forrásokból árad Isten szentsége, mely nem megsemmisíti az embert, hanem éppenséggel új életet ad neki. 

    Izajás hallja Isten szavát: „Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?” Izajás vállalkozik: „Itt vagyok, engem küldj el.” Őt Isten ítélethirdetésre küldte, Szent Ferencet az irgalmasság testben megjelölt prófétájaként. Ez a ránk vonatkozó egzisztenciális jelentés is. Vannak-e sebeid, amelyeket – bár mások okoztak – Jézussal egyesülve irgalmas szeretettel viselsz értük?

 (Barsi Balázs ofm)